AZ ARANYÓRÁN TÚL

Vannak emberek, akik elmenekülnek onnan, ahol születtek, mert úgy érzik, hogy ott nem tudnak fejlődni, mások viszont egész életükben ugyanazon a helyen maradnak, mert csak ott tudnak fejlődni, ahol a gyökereik vannak. Az előbbiek úgy cipelik a történeteiket, mint nehéz poggyászt, az utóbbiak súlyos gyökereikkel együtt építik saját meséjüket.

Mindezek az emberek egy városban találkoznak, mondjuk Kolozsváron, de nem feltétlenül, egy technologizált, fiatal, turisztikai, multikulturális városban, amelyről jó kép alakult ki, és a fotóművészek szerint a legjobb képet az "arany órában", napfelkeltekor vagy napnyugtakor lehet készíteni, amikor a fény meleg és lágy. Az arany óra vakító fényén túl vannak azonban az emberek és az ő történeteik, amelyek összefonódnak, a beszélt nyelvtől függetlenül is. Mi történik, miután a lágy, meleg fény eltűnik?

“Az emberek és a közösségek érdekelnek. Az utóbbi időben, az utóbbi néhány előadásomban megpróbáltam megragadni a történeteiket, megérteni, hogyan viszonyul valaki egy olyan csoporthoz, amelyhez nem tartozik, vagy hogyan viszonyul egy csoport egy rajta kívül álló egyénhez. Milyen elvárásaink vannak egymással szemben, milyen kérdéseket teszünk fel, de ami még fontosabb, hogyan jutunk el oda, hogy egy csoportidentitásról beszéljünk.” (Ovidiu Caița, rendező)

“Ha egy elbeszélői szálat kellene azonosítanom, akkor az egy szerelmi kapcsolat lenne, amelyet a mesékhez hasonlóan mindenféle akadályok nehezítenek: sztereotípiák, félelmek, bizalmatlanság, a nyelv, amin kommunikálnak, a múlt stb., csakhogy itt, a mi előadásunkban hiányzik a táltos ló, és az utat gyalog kell bejárni.” (Ovidiu Cioclov, dramaturg)

A Reactor de creație și experiment és a Váróterem Projekt koprodukciója.